Niall szemszög
Lejöttünk a színpadról. Fülig ért a szánk, mindent
beleadtunk. Letörölhetetlen vigyorral az arcomon ültem le a srácok mellé a
backstage-ben. Simon azt mondta nyerhetünk, és most tényleg láttam erre esélyt,
és akartam is. Meg akartam nyerni Faithnek. Megígértem neki, és most lehetőségem
van rá. Úgy hiányzott, hogy már szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem
lehetek vele. De tudtam, hogy néz a TV-ben, szóval az legalább picit olyan
mintha velem lenne, bár elég paradox módon. Végül Louis megunta az üldögélést,
és böködni kezdte Harryt, aminek az lett a vége, hogy elkezdtek rohangálni és
visítozni. Ahogy szoktak. Én pedig elindultam keresni valami kaját. Már a
büféből jöttem visszafelé, három szendviccsel és egy csokival, miközben azon
gondolkoztam, hogy Faith miért nem hívott még. Eddig mindig szinte azonnal
felhívott. Ekkor rezegni kezdett a mobilom. Mosolyogva vettem fel és szóltam
bele.
- Hali Nuts! Már azon gondolkoztam, hogy mi lehet veled…
- Niall, Sarah vagyok. Azért hívlak mert … - elcsuklott a hangja és ettől megrémültem. Ha Faith anyukája a sírással küszködik, akkor baj van. Baromi nagy baj. Beléptem a fiúkhoz, és Sarah sokadik próbálkozásra befejezte a mondatát. Döbbenten meredtem magam elé, éreztem, hogy a lábaim cserben akarnak hagyni.
- Mi a baj Niall? – kérdezte Liam – Úgy nézel ki mint aki szellemet látott.
- Faith-nek balesete volt – nyögtem ki.
- Hali Nuts! Már azon gondolkoztam, hogy mi lehet veled…
- Niall, Sarah vagyok. Azért hívlak mert … - elcsuklott a hangja és ettől megrémültem. Ha Faith anyukája a sírással küszködik, akkor baj van. Baromi nagy baj. Beléptem a fiúkhoz, és Sarah sokadik próbálkozásra befejezte a mondatát. Döbbenten meredtem magam elé, éreztem, hogy a lábaim cserben akarnak hagyni.
- Mi a baj Niall? – kérdezte Liam – Úgy nézel ki mint aki szellemet látott.
- Faith-nek balesete volt – nyögtem ki.
*
A következő másfél órából nem fogtam fel sok mindent. A fiúk
próbáltak nyugtatni, de nem nagyon ment nekik. Mivel Sarah nem mondott mást,
csak, hogy Faith kórházban van, nem tudtam mi történt pontosan, ideges voltam
és a sírás határán voltam. Nem engedték, hogy azonnal hazamenjek, meg kellett
várni az eredményhirdetést. Úgy mentem fel a színpadra a fiúkkal, hogy már nem
érdekelt az se, ha nyerünk. Egy végtelen pillanatig azonban megint mindent
kitöltött a fejemben a lehetőség, hogy valóra válik az álom. Aztán hirtelen
vége lett. Nem nyertünk. Azt hiszem sírtam, túl sok volt ez már.
- Most már mehetek Faith-hez? – ez volt az első kérdésem miután ismét a backstage-ben voltunk. Simon bólintott, én pedig elbúcsúztam a fiúktól. Arra emlékszem csak, hogy Loui megölelt és nagyon határozottan azt mondta, hogy Faith-nek nincs semmi baja. Szerettem volna hinni neki.
Taxiba ültem és órákon keresztül néztem ki az ablakon, és próbáltam nem gondolni semmire. Sikerült. Teljesen üres volt a fejem. Mikor kiszálltam a kórháznál, nehéz volt összeszednem magam. Beléptem, és Sarah már várt az információs pult mellett.
- Hogy van? – kérdeztem azonnal, mikor megöleltem a könnyes szemű nőt.
- Nincs magánál. Peternek eltört a karja, de Faith… A feje… Az orvosok azt mondják, valószínűleg kóma – mondta szaggatottan miközben büdös, fertőtlenítő szagú folyosókon mentünk végig.
- Az mit jelent?
- Nem tudjuk. Nem tudják, mennyire sérült, vagy, hogy mikor tér magához.
Nem értettem. Mi az, hogy nem tudják?! Hát nem azért vannak itt, hogy tudják?! Mégis mi a jó francot csináltak eddig?! Több mint 4 órája hívott fel Sarah, és azóta nem tudták kitalálni, hogy mi történt az én pici Nuts-ommal? Beléptünk egy kórterembe, és ott feküdt Faith. Csövek lógtak belőle, maszk volt rajta, horzsolások borították mindenhol és a fején hatalmas kötés volt. Törékenynek és kicsinek tűnt. Elszorult a szívem, hogy ilyen állapotban kell látnom őt. Szörnyen éreztem magam, és idegesen letöröltem egy könnycseppet.
- Bemehetek hozzá?
- Persze – megszorította a vállamat, és mögöttem belépett a szobába. Odaültem Faith ágya mellé és csak néztem. Néztem az arcát, rettegtem. Mi lesz, ha nem jön rendbe? Mi van, ha Loui tévedett? Odaültem az ágya mellé, és óvatosan megfogtam apró kezét. Megsimogattam az ujjait és mikor Sarah megigazította a takaróját és kiment, megengedtem magamnak, hogy sírjak.
- Most már mehetek Faith-hez? – ez volt az első kérdésem miután ismét a backstage-ben voltunk. Simon bólintott, én pedig elbúcsúztam a fiúktól. Arra emlékszem csak, hogy Loui megölelt és nagyon határozottan azt mondta, hogy Faith-nek nincs semmi baja. Szerettem volna hinni neki.
Taxiba ültem és órákon keresztül néztem ki az ablakon, és próbáltam nem gondolni semmire. Sikerült. Teljesen üres volt a fejem. Mikor kiszálltam a kórháznál, nehéz volt összeszednem magam. Beléptem, és Sarah már várt az információs pult mellett.
- Hogy van? – kérdeztem azonnal, mikor megöleltem a könnyes szemű nőt.
- Nincs magánál. Peternek eltört a karja, de Faith… A feje… Az orvosok azt mondják, valószínűleg kóma – mondta szaggatottan miközben büdös, fertőtlenítő szagú folyosókon mentünk végig.
- Az mit jelent?
- Nem tudjuk. Nem tudják, mennyire sérült, vagy, hogy mikor tér magához.
Nem értettem. Mi az, hogy nem tudják?! Hát nem azért vannak itt, hogy tudják?! Mégis mi a jó francot csináltak eddig?! Több mint 4 órája hívott fel Sarah, és azóta nem tudták kitalálni, hogy mi történt az én pici Nuts-ommal? Beléptünk egy kórterembe, és ott feküdt Faith. Csövek lógtak belőle, maszk volt rajta, horzsolások borították mindenhol és a fején hatalmas kötés volt. Törékenynek és kicsinek tűnt. Elszorult a szívem, hogy ilyen állapotban kell látnom őt. Szörnyen éreztem magam, és idegesen letöröltem egy könnycseppet.
- Bemehetek hozzá?
- Persze – megszorította a vállamat, és mögöttem belépett a szobába. Odaültem Faith ágya mellé és csak néztem. Néztem az arcát, rettegtem. Mi lesz, ha nem jön rendbe? Mi van, ha Loui tévedett? Odaültem az ágya mellé, és óvatosan megfogtam apró kezét. Megsimogattam az ujjait és mikor Sarah megigazította a takaróját és kiment, megengedtem magamnak, hogy sírjak.
*
Végtelennek tűnt az idő amit ott töltöttem mellette. Nem
tudom, hogy aludtam-e vagy nem. Azt tudom, hogy néha bejöttek emberek, Sarah és
orvosok, de másra tényleg nem emlékszem. A fiúk többször felhívtak, próbáltak
lelket önteni belém, nem sok sikerrel. A legjobban az dühített, hogy nem
tehettem semmit érte, azon kívül, hogy fogtam a kezét, és könyörögtem, hogy
ébredjen fel. Sarah is ott volt velem, ő Faith másik oldalán virrasztott. Egyszer
csak megmozdult a mutatóujja. Egészen gyenge, szinte észrevétlen volt, de én
éreztem. Faith! Kicsi Nutsom!- Faith – ismételtem meg. Rám nézett, de olyan tekintettel, amit még soha nem láttam a szemeiben. Félelemmel nézett rám. Sarah jött be gyorsan, és egyből mellé lépett.
- Kislányom!
- Anya.
- Hogy érzed magad?
Faith pislogott, mintha próbálta volna eldönteni, hogy hogyan is érzi magát.
- Fáj a fejem – mondta rekedten.
- Nincs semmi baj kicsim, mindjárt hívok egy orvost vagy valakit. Addig Niall itt marad veled, jó?
- Kicsoda? – kérdezte most ő.
- Hát én. Niall.
- Ki vagy te? – azt hiszem abban a pillanatban dőlt össze a világ körülöttem. Faith nem tudja ki vagyok. Nem emlékszik rám? Rám?
- Én vagyok … - nem tudtam mit is mondhatnék. Hogy a szerelmed vagyok? Hogy a barátod vagyok? Hogy a fiú vagyok, aki imádja a mogyoró illatodat, és akit egyetlen mosollyal le tudsz venni a lábáról? – Szólok egy orvosnak, te maradj itt – mondtam Sarahnak. Bólintott, és szomorúan nézett rám. Az első szembejövő orvossal közöltem, hogy Faith magához tért, és visszatértem a kórteremhez. Nem mentem be, de hallottam, hogy Sarah elmond mindent az orvosnak, aki gondterhelten ráncolta a homlokát. Mondott valamit Faith anyukájának, aztán kijött hozzám.
- Sajnálom fiatalember, úgy tűnik Faith amnéziában szenved. Nem tudjuk mennyi idő esett ki az emlékezetéből, de legyen türelemmel. Ha minden jól megy, talán egyszer emlékezni fog magára. Lehet, hogy csak pár nap, de lehet, hogy hetek, vagy hónapok, sőt… Sajnos, itt én sem tehetek többet – nézett rám őszinte sajnálattal az idősödő férfi. Bólintottam, nem tudtam beszélni. Csak néztem az ágyban fekvő Faith-t, aki egy napja még az enyém volt, most pedig azt se tudja ki vagyok.
Faith pislogott, mintha próbálta volna eldönteni, hogy hogyan is érzi magát.
- Fáj a fejem – mondta rekedten.
- Nincs semmi baj kicsim, mindjárt hívok egy orvost vagy valakit. Addig Niall itt marad veled, jó?
- Kicsoda? – kérdezte most ő.
- Hát én. Niall.
- Ki vagy te? – azt hiszem abban a pillanatban dőlt össze a világ körülöttem. Faith nem tudja ki vagyok. Nem emlékszik rám? Rám?
- Én vagyok … - nem tudtam mit is mondhatnék. Hogy a szerelmed vagyok? Hogy a barátod vagyok? Hogy a fiú vagyok, aki imádja a mogyoró illatodat, és akit egyetlen mosollyal le tudsz venni a lábáról? – Szólok egy orvosnak, te maradj itt – mondtam Sarahnak. Bólintott, és szomorúan nézett rám. Az első szembejövő orvossal közöltem, hogy Faith magához tért, és visszatértem a kórteremhez. Nem mentem be, de hallottam, hogy Sarah elmond mindent az orvosnak, aki gondterhelten ráncolta a homlokát. Mondott valamit Faith anyukájának, aztán kijött hozzám.
- Sajnálom fiatalember, úgy tűnik Faith amnéziában szenved. Nem tudjuk mennyi idő esett ki az emlékezetéből, de legyen türelemmel. Ha minden jól megy, talán egyszer emlékezni fog magára. Lehet, hogy csak pár nap, de lehet, hogy hetek, vagy hónapok, sőt… Sajnos, itt én sem tehetek többet – nézett rám őszinte sajnálattal az idősödő férfi. Bólintottam, nem tudtam beszélni. Csak néztem az ágyban fekvő Faith-t, aki egy napja még az enyém volt, most pedig azt se tudja ki vagyok.
